Az egész úgy kezdődött, hogy csörgött a telefonom, amit nem vettem fel. Épp a hónom alatt volt egy költöztető doboz az első és második emelet közt, viszont ezt a számot is visszahívtam, mint ahogy minden számomra ismeretlen számot, hiszen a munkám miatt meg kell tennem, mivel lomtalanításból, költöztetésből és szállításból élek, és ez egy gesztus az ügyfelek felé. Egyszóval visszahívtam a számot, ahol alaposan meglepődtek, hogy ilyen gyorsan telefonálok. Miután a kezdeti meglepődés lecsengett, a vonal túloldalán az ember, nevezzük Bélának, a tárgyra tért, miszerint örököltek egy lakást a nagymamától, de van vele egy kis gond, szeretnék felújítani, de ahhoz előbb ki kell üríteni. Mivel a keresőbe beírta, hogy lakáskiürítés és az bennünket dobott ki, így rögtön telefonált is, hogy ezt megbeszélje velem.

Egy szó, mint száz annyi kérdést tettem fel neki, míg abban maradtunk, hogy este a megadott címen találkozunk és együtt megtekintjük a lakást, mert addig látatlanban nem igen szeretek árajánlatot adni, látnom kell, hogy ez mekkora munka, és egyébként is tisztességtelennek érzem a számokkal való dobálózást az ügyfelekkel szemben. Azt azért hozzá teszem, hogy elég rutinom van már, több, mint egy évtizede dolgozom a szakmában, így "kihallom" a beszélgetésből, ha egy munka elég "gázos", azaz olyan, amit tényleg nem szívesen vállal el más. Ilyenkor is azt tartom szem előtt, hogy megfelelő árat kérjek az elvégzendő munkáért. No, de vissza történetünkhöz.

A megbeszélt időpontban találkoztunk, és fellépcsőztünk a harmadikra. A szokásos rács, majd a bejárati ajtónyitás 4 különböző kulccsal. Majd a pillanat, amikor felsejlett bennem, hogy ez egy igazán érdekes történet lesz, ugyanis Béla nekifeszült az ajtónak, majd elkezdte vakargatni a fejét. Mivel erős fizikummú vagyok, így besegítettem az ajtónyitásba. A látvány még az én sokat látott szememet is sokkolta, ameddig a szem ellátott, mindenütt szemét. Szó szerint. Ilyet csak a különböző ismeretterjesztő csatornákon láttam eddig. Tényleg elállt a lélegzetem, leginkább azért, mert nem akartam levegőt venni, olyan szag áradt ki a lakásból. Miután kihátráltunk a bejáraton, megkérdeztem, hogy kedves nagymama ilyen szemétgyűjtő féle volt-e. Béla töredelmesen bevallotta, hogy sejtettek valami hasonlót, de már évek óta nem nagyon engedett be senkit a lakásba, így erre ő se számított. Miután látva a helyzetet megtettem az árajánlatot, amit ő ott helyben el is fogadott, pár nap múlva kipucoltuk a lakást. Miközben hurcoltuk lefelé az irdatlan mennyiségű szemetet, lomot és bútornak jóindulattal is alig nevezhető tárgyakat, azon gondolkoztam, hogy milyen súlyos betegség lehet ez a szemétgyűjtés. Vagy talán nem is betegség? Csak egyszerűen úgy nőtt fel az itt lakó néni, átélve egy világháborút, hogy mindent bespájzolt öregségére? Őszintén megmondom, erre most sem tudok válaszolni, és lehet, hogy ennek eldöntése nem is az én feladatom. Az viszont teljesen bizonyos, hogy vannak ilyen emberek, akik a bejárati ajtón túl egy teljesen más dimenzióban élnek a rengeteg kacatjaikkal, nem ismerve, vagy nem felismerve annak a bizonyos mondásnak a lényegét, hogy amihez nem nyúlsz egy évig, arra nincs szükséged! És akkor jövünk mi...

Az esetről készült fotógaléria megnyithatő a képre kattintva, vagy itt!