Vajon ez az örök érvényű magyar közmondás igaz a költöztetésre is?

Ha az egyik cég 5500 Ft/órában dolgozik a másik 5000 Ft /órában, szakmai körökben, ügyfelek elmondásából tudom, hogy sokszor az olcsóbbat válasszák. 

Ha egy átlagos költöztetést nézünk, ami 3-5 óra között szokott lezajlani, akkor 2500 Ft különbözet van 5 órányi kemény munkánál. Engem mindig elborzaszt, hogy emberek az egész életüket, ingóságaikat körültekintés nélkül bízzák rá azokra, akik elköltöztetik.

Persze nem biztos, hogy a drágább jobb is, de az élet minden területére igaz hogy van egy bizonyos határ, ami alatt nem lehet minőséget venni, legyen szó ruháról, élelmiszerről, autóalkatrészről, stb. vagy akár költöztetésről!

-Hol lehet jó költöztető céget találni?

Ha vicces és rövid szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy hívják az Én számom, de akkor ez a blog bejegyzés elég rövid lenne! :-)

Interneten, újság hirdetésben, szórólapon, tv reklámban.. Ezek nem túl meggyőzőek szerintem, mert mindenki azt ír le, amit akar. Mindenki ismeri az olyan szavakat, amikre a kedves ügyfelek szeretnek "ráharapni", és sajnos a sok kókler miatt ezek mára eléggé semmitmondóvá váltak, úgymint olcsó, expressz, azonnal, garancia... Tudják, valójában az a baj, hogy az emberek emiatt nem hiszik el azt, hogy ez is egy kőkemény szakma, szó szerint. Pedig az igazán komoly cégek ezt komolyan gondolják és be is tartják! Arról nem is beszélve, hogy irdatlan energiába kerül a minőséget szinten tartani.

A legjobb reklám szájhagyomány útján terjed. Ha valakinek volt már jó tapasztalata egy céggel, mert pontosak voltak, gyorsan, precízen dolgoztak, a megbeszéltek alapján zajlott le minden, és a munkát is a megbeszélt áron, plusz költségek nélkül végezték el, akkor jó szívvel fogják ajánlani az ismerőseiknek. 

Ha egy ilyen ajánlás után jutunk el az ügyfélhez, az mindig megerősít bennünket, hogy jó irányba haladunk!!!

Miután elgondolkoztam azon, hogy mi visz rá embereket arra, hogy ennyi lomot halmozzanak fel otthonukban, egy kicsit utána néztem a dolognak. A netet böngészve ráakadtam a life.hu cikkére, amely pont ezt taglalja. 

"Néha olyan nehéz megválni egy tárgytól. Egyszerűen azért, mert a por mellett emlékek rakódtak rá. Egy anyaillatú sál, egy gyűrött iskolai füzet az első piros ponttal, egy kiscipő. Az ésszerűség azonban a legtöbb embernél képes felülírni a "minden tárgyhoz" ragaszkodás érzését, és nem tárgyakban őrzi a múltját.

Néhány ember számára azonban nemcsak lehetetlen feladat a tárgyak kidobása vagy elajándékozása, hanem emellé még kényszeresen gyűjtöget is. Olyan tárgyakat is, amelyekre semmi szüksége: működésképtelen műszaki cikkeket, ruhákat, rongyokat zsákszámra, műanyag tasakokat, ládákat, dobozokat, spárgát és gombot, virág nélküli cserepet. Ez a fajta viselkedés azonban már betegség. A szakirodalom kényszeres gyűjtögetés vagy patologikus halmozás néven tartja számon a megjelenését."

Visszagondolva arra az állapotra, amely az ominózus lomtalanítási munkát megelőzte, hajlok arra a megállapításra, hogy, a lakásban élő néni kényszeres gyűjtögető volt. Ennek a betegségnek az okairól is olvastam a cikkben, melyet most közzéadok.

"A magány ellensúlyozása

A betegség tulajdonképpen jelzésértékű: a benne szenvedő ember komolyabb lelki zavaraira utalhat, miközben nagyon nehéz a kóros viselkedést a könnyedebb gyűjtögetési szokásoktól elkülöníteni. Egy biztos, a szélsőséges gyűjtögetés és felhalmozás minden esetben talajvesztettségre, a magánytól való félelemre - vagy már jelenlévő fájdalmas magányra utalhat."

"A mennyezettől a padlóig

Egészen más a helyzet azokban az esetekben, amikor valaki már mozdulni sem tud a lakásában felhalmozott haszontalan holmik miatt. Ezekben az esetekben már valódi kényszerbetegségről beszélünk, és súlyosbítja az állapotot, hogy a beteg nem takarít - nem is tudna a zsúfoltság miatt -, de nem is képes rá, ahogy önmaga gondozása, tisztántartása is háttérbe szorul."

Hogy megértsük a dolgok mibenlétét, végezetül álljon itt egy pszichológus véleménye:

A kényszeres gyűjtögetés (patologikus halmozás) egy pszichológiai betegség, amelynek során az illető olyan mértékben halmoz fel tárgyakat, dolgokat az otthonában, hogy egy idő után mozdulni sem tud. 

A háttérben általában félelem (vagy ürességérzet) állhat, pl. társ elvesztésétől vagy a magánytól. Ilyenkor a tárgyak birtoklásának érzése az, amely a hiány betöltését szolgálja. Esetleg "kapaszkodik" a tárgyakba, azok pozícióját ellenőrizheti, vagyis a tárgyakon keresztül uralja, irányítja a saját életét. A kezelés hosszadalmas terápiát igényel.

Alapvetően az embernek természetes hajlama van a felhalmozásra, hiszen ez a záloga a túlélésnek, régen fontos funkciót töltött be. A kóros állapotot csak fokozati különbség választja el a teljesen egészségestől. Bizonyos esetekben "normális" a gyűjtögetés, pl. tárgyak gyűjtése, amelynek értéke van az egyén számára, pl. emlék, vagy kötődik hozzá valamilyen érzelem. A bélyeg-, szalvétagyűjtés is lehet hobbi, kóros formát akkor ölthet a gyűjtögetés, ha már csak a felhalmozás mennyiségéről szól, és akadályozza a normális életvitelt."

(Az idézett cikkek a forrása a life.hu portál)

Lomtalanítás, szállítás, költöztetés kizárólag profiktól!

Az egész úgy kezdődött, hogy csörgött a telefonom, amit nem vettem fel. Épp a hónom alatt volt egy költöztető doboz az első és második emelet közt, viszont ezt a számot is visszahívtam, mint ahogy minden számomra ismeretlen számot, hiszen a munkám miatt meg kell tennem, mivel lomtalanításból, költöztetésből és szállításból élek, és ez egy gesztus az ügyfelek felé. Egyszóval visszahívtam a számot, ahol alaposan meglepődtek, hogy ilyen gyorsan telefonálok. Miután a kezdeti meglepődés lecsengett, a vonal túloldalán az ember, nevezzük Bélának, a tárgyra tért, miszerint örököltek egy lakást a nagymamától, de van vele egy kis gond, szeretnék felújítani, de ahhoz előbb ki kell üríteni. Mivel a keresőbe beírta, hogy lakáskiürítés és az bennünket dobott ki, így rögtön telefonált is, hogy ezt megbeszélje velem.

Egy szó, mint száz annyi kérdést tettem fel neki, míg abban maradtunk, hogy este a megadott címen találkozunk és együtt megtekintjük a lakást, mert addig látatlanban nem igen szeretek árajánlatot adni, látnom kell, hogy ez mekkora munka, és egyébként is tisztességtelennek érzem a számokkal való dobálózást az ügyfelekkel szemben. Azt azért hozzá teszem, hogy elég rutinom van már, több, mint egy évtizede dolgozom a szakmában, így "kihallom" a beszélgetésből, ha egy munka elég "gázos", azaz olyan, amit tényleg nem szívesen vállal el más. Ilyenkor is azt tartom szem előtt, hogy megfelelő árat kérjek az elvégzendő munkáért. No, de vissza történetünkhöz.

A megbeszélt időpontban találkoztunk, és fellépcsőztünk a harmadikra. A szokásos rács, majd a bejárati ajtónyitás 4 különböző kulccsal. Majd a pillanat, amikor felsejlett bennem, hogy ez egy igazán érdekes történet lesz, ugyanis Béla nekifeszült az ajtónak, majd elkezdte vakargatni a fejét. Mivel erős fizikummú vagyok, így besegítettem az ajtónyitásba. A látvány még az én sokat látott szememet is sokkolta, ameddig a szem ellátott, mindenütt szemét. Szó szerint. Ilyet csak a különböző ismeretterjesztő csatornákon láttam eddig. Tényleg elállt a lélegzetem, leginkább azért, mert nem akartam levegőt venni, olyan szag áradt ki a lakásból. Miután kihátráltunk a bejáraton, megkérdeztem, hogy kedves nagymama ilyen szemétgyűjtő féle volt-e. Béla töredelmesen bevallotta, hogy sejtettek valami hasonlót, de már évek óta nem nagyon engedett be senkit a lakásba, így erre ő se számított. Miután látva a helyzetet megtettem az árajánlatot, amit ő ott helyben el is fogadott, pár nap múlva kipucoltuk a lakást. Miközben hurcoltuk lefelé az irdatlan mennyiségű szemetet, lomot és bútornak jóindulattal is alig nevezhető tárgyakat, azon gondolkoztam, hogy milyen súlyos betegség lehet ez a szemétgyűjtés. Vagy talán nem is betegség? Csak egyszerűen úgy nőtt fel az itt lakó néni, átélve egy világháborút, hogy mindent bespájzolt öregségére? Őszintén megmondom, erre most sem tudok válaszolni, és lehet, hogy ennek eldöntése nem is az én feladatom. Az viszont teljesen bizonyos, hogy vannak ilyen emberek, akik a bejárati ajtón túl egy teljesen más dimenzióban élnek a rengeteg kacatjaikkal, nem ismerve, vagy nem felismerve annak a bizonyos mondásnak a lényegét, hogy amihez nem nyúlsz egy évig, arra nincs szükséged! És akkor jövünk mi...

Az esetről készült fotógaléria megnyithatő a képre kattintva, vagy itt!